Az új fogamzásgátlómmal mondjuk szinte teljesen biztos, az első levél végén még mindig az van, hogy bármikor el tudok/tudnék kezdeni sírni... Gyakorlatilag bármin.
Az más tészta, hogy elég sok okom is van rá, hogy sírjak, mert olyan durván össze jöttek a dolgok, hogy tegnap este már nem bírtam tovább és csak engedtem, had vigyen magával ez az egész.
Munka:
~pénteken becsuktuk az ajtót, és nekiálltunk hárman, hogy akkor beszéljük meg mi a baj...
És az elején működött a dolog, normális volt a stílus, a hangnem, aztán egyszercsak elromlott az egész, és volt magas cé, tagadás, hazugság (!), amiről mondjuk mi Hisztissel konkrétan tudjuk, hogy hazugság, jött a sírás is, támadások oda~vissza, sőt a végén már ment a személyeskedés is...
Mondjuk én akkor felálltam és haza jöttem, mert full~full méltatlan.
Aztán hétfőn be jött A., mondta hogy beszélni akar velem (Hisztis épp nyaral), válaszolni a péntekre, elmondta, hogy semmiben nem tud nekünk igazat adni, semmi nem jogos az észrevételeinkből, és itt vagy úgy mennek a dolgok, ahogy eddig, ahogy ő mondja, mert ezt így kell jól csinálni (nem), vagy akkor ő elmegy...
Én meg álltam ott maflán... Hogy az teljesen komoly, hogy két nap alatt ő erre jutott? Hogy tényleg úgy érzi, hogy nem jogosak a felvetéseink? Vagy hogy még csak egy sem? Semmi? Hogy én leültem pénteken otthon, és önkritikát gyakoroltam és be láttam, hogy én mit csináltam rosszul, mit kellett volna másképp, és ő két nap után így jön be, hogy ezt tudja hangosan kimondani a szájával!?
És akkor én erre inkább csak azt reagáltam, hogy kimentem cigizni, és mire vissza mentem ő be adta a felmondását.... Azóta hát így nem beszélünk... És persze ennek itt nincs vége, elindult a lavina és nem, most még belegondolni sem akarok/merek, hogy mi lesz...
Barátságok/szociális élet:
~amiről túl sokat nem tudok írni, mert hogy szinte nulla... Múlt héten meghalt az a lány, akit akkor műtöttek, amikor R~t, onnét ismerem tulajdonképpen, egy szobában voltak, amikor R~hez mentem látogatóba, beszélgettünk vele, aztán később úgy alakult hogy nálunk vásárolt, és mindig beszéltünk pár szót, tök kedves lány volt, 36 éves... Két hete nem láttam, amikor bejött a testvére, és mondta, hogy nagyon rosszul van, hogy pár nap alatt leépült, és haldoklik, aztán két nap múlva elment... És pont akkor volt R szülinapja, és valahogy azt éreztem, hogy ez így jel, és fel kell hívnom, hogy ő jól van e, hogy boldog születésnapot kívánjak neki, hogy beszéljük meg a dolgot... És esküszöm ott volt a telefon a kezemben, de nem tudtam rányomni a gombra... Azóta sem... Tök szarul érzem magam tőle... Akarom is meg nem is... Mert szeretem, és hiányzik, de tudom hogy nem tudnánk mi már normálisan leülni, és egy kávé fölött őszintén beszélgetni.
És akkor tegnap jön haza Katona, és mondja, hogy találkoztak Gé~vel.... És hogy beszélgettek, Gé még sírt is neki, hogy mennyire hiányzok, és hogy nagyon sajnálja ezt az egészet... Én meg így elkezdtem bőgni, hogy a faszomat... Hogy nem értem.... Hogy múlt héten háromszor találkoztunk, a postán, az utcán, a boltban, és mind a három alkalommal elcsapta a fejét, hogy konkrétan nem sikerült neki egy hello~sziát kipréselni magából, hát akkor ez így most mi? És akkor még jó dühös is lettem, mert pontosan tudja, hogy miért lett ez a vége, hogy amikor elküldtem neki azt a bizonyos üzenetet, nekem jött, belém állt, és letiltogatott mindenhol, és oké értem, át gondolta, de akkor miért nem engem keres meg, hogy te hülyelány, üljünk már le beszélni?
És azért is kurva dühös vagyok, mert ezek a 'szakítások' pár hét különbséggel pont akkor történtek, amikor Süti már beteg volt, és tudtuk, hogy mi lesz a vége, és mind a ketten tudták, hogy lelkileg belenyomorodtam abba, amit akkor végig csináltunk, és ők nem voltak mellettem, akkor engedték el a kezem, amikor a legjobban kellett volna szorítani, és eltelik négy hónap és Gé például még engem hibáztat? Hogy R annyira kibaszott büszke, hogy azóta sem keres ?
