Fszmt!

Akartam írni, hogy képzeljétek, egy kicsit jó volt, de elmúlt... Mindig elmúlik.

Mézga család

Semmilyen szempontból nem vagyunk az a klasszikus család, és én mondjuk ebbe már elég régen beletörődtem, a többiek (nővérem, nagynémém) erőlködnek néha, és akkor általában ebből lesz a csikágó.

Nekem az a jól bevált módszerem, hogy amikor érzem, hogy rossz felé megyünk, akkor tolom őket magamtól el, mert ha nincs kontakt, nincs személyes találkozó, akkor nem tudnak bántani.

És amúgy mind a hárman faszok vagyunk, mindenki hibázik/hibázott, mindenkinek fel lehet róni dolgokat, és én vagyok az akinél nem működik a delete gomb, mert 15 éves dolgokat nem tudok megbocsájtani, nemhogy frisseket, és én vagyok akiben semmi belátás nincs, és ők ketten aránylag többször vannak közös nevezőn, mint én bármelyikükkel, de egy pár éve eljutottam odáig, hogy ami nekem nem jó, azt nem csinálom, mert felnőtt vagyok, és megtehetem. (na, ki a fekete bárány?)

Aztán persze amikor jön egy névnap, szülinap, és le kell ülni egy asztalhoz, akkor meg áll a kés a levegőben, hogy kit éppen milyen hangulatban talált meg a reggel, engem kibeszélnek a konyhában, a nagynénit mi a tesómmal az erkélyen, és mi a tesómat a cigi mellett... Mindig épp azt, aki nincs ott... És most komolyan, az oviban érzem magam, és nekem ehhez nincs kedvem, és ahol tudok, ott bújok ki alóla, de mindig mindent nem lehet megúszni.

És jönnek a cifrábbnál cifrább történetet, mindenki valamit sérelmez, mindig valaki jobban tud valamit, bármi elég a sértődéshez... Mostanában már tényleg csak így jellemzem magunkat, hogy Mézga család... Mert az...

A héten lesz kisunokahug névnapja... Semmi jóra nem számítok.

Lazulj!

Szóval én tényleg nem vagyok az az orvoshoz futkosó fajta, a háziorvosom az elmúlt 16 évben kábé háromszor látott, amikor jogsi kellett, az epe műtét előtt és múlt pénteken, amikor Katona nem bírta már elnézni, hogy olyan vagyok, mint egy hikomat a becsípődött kis derekammal, és elparancsolt orvoshoz.

És ugye írtam, hogy hogy jártam az izomlazító~bor kombóval, és azt hittem én vagyok a hülye, a kettő együtt ütött ki, de hogy nem, mert az izomlazító full natúrba is ugyanúgy hat rám, és hát 34 év alatt egy pár 'dolgon' túl vagyok, de ilyet még nem éreztem... (szedett esetleg valaki már sirdaludot?) szóltam a dokinak, hogy hahó, ez tök nem oké, és tök ijesztő, de ő ragaszkodik hozzá, hogy ez nekem kell, és tessék szedni, és egyébként lassan három hete gecire fáj a derekam és oké értem, hogy magától ez nem múlik el, de ez durva, és tök fosok hogy megáll tőle a szívem vagy valami, közbe meg persze beveszem minden este, mert már nem bírom, de hogy azért faszom...

Tegnap elküldtem magam masszázsra, de így három perc után kábé sírva könyörögtem, hogy ezt hagyjuk abba (bevallok mindent).

Szóval kedves derekam lazuljál már!

A múlt hét

Megállapítása:
- sokkal jobban működök, ha itthon van Katona

Tapasztalása:
-az izomlazítóra egyetlen korty alkoholt sem szabad inni! (Igen, tudom, gyógyszerre nem iszunk soha, de ez tök ártatlannak tűnt, aztán két korty borral később már beszélni sem tudtam)

Döbbenete:
-még mindig rányúlok a boltokban a Sütinek való dolgokra

Hiánya:
-Süti... nagyon-nagyon

Idiótája:
-megosztott díj a nővérem és a főnök között

Jó dolga:
-lejárt az előfizum, és szinte ingyen utánam dobtak egy pingpong ütő méretű csúcs telefont, egy szépséghibája van, nem bírom letenni! Imádom!

Élménye:
-8 óra alvás OMG!

Helyzet

Voltam egy kicsit kórházba, pénteken nem jöhetett haza Katona, én meg olyan ideges lettem, hogy oda vágtam egy párnát, és a mozdulattól a derekam megadta magát, hát kaptam mindenféle szurikat, meg infúziót, igazából nem lett jobb, vasárnap saját felelősségre haza jöttem, feküdni itthon is tudok...

És tegnap mondjuk már haza is jött, és hát ... Szóval az ő szeme most találkozott először azzal, hogy 'nincs', hogy csend, és nagyon sírtunk mind a ketten... Én persze megint elhagytam magam, mert most lehet... mert nem vagyok egyedül... Mert gyenge vagyok!

Sokat beszéltünk, arról is, amit itt írtál nekem névtelenül, hogy kit/mit gyászolok ennyire erősen, mitől ennyire intenzív a gyász, és hogy kell idő.

Szóval vagyok, csak még mindig elég nyomorultul, meg halványan... De legalább most egy kicsit nem egyedül.

Próbálkozok, az is valami!

Olyan drágák vagytok!!!!!!!! Tök köszönöm!!!

Kicsit úgy érzem, kezdek itt a blogon 'bolond kutyás nénivé' válni, és nagyjából ezért pihen piszkozatban négy-öt poszt... Arról, hogy haragszok rá, hogy mit tanultunk egymástól, hogy jóban, rosszban, hogy mit vitt el, hogy hogyan szerették meg egymást Katonával és sok-sok sírva-nevetve mesélős sztoriról.

Nem mondanám, hogy jól kezelem... Vagy full elnyomom az érzéseket, vagy engedem, had fájjon. Sokszor minden átmenet nélkül.
A legnagyobb baj, hogy nem beszéltem erről senkinek. A család egy része udvariasságból néha rám emeli a telefont, Kishisztis nem mer kérdezni, látom rajta, bár felajánlotta aludjak náluk pár napot, Katona meg hát nincs itthon... Persze, kérdezi, jól vagyok, ettem e normálisan stb. Nem mondja, de tudom hogy ő is szarul van, talán hétvégén haza jöhet...
És hogy Gé és R nincs, és nekik tudnám ezt az egészet fesztelenül kiadni, és R-nek ezt soha nem bocsájtom meg, hogy nincs itt...

A próbálkozom meg egyenlőre annyi, hogy próbálok a jó dolgokra figyelni, elég kevés van, ezért igyekszem pótolni, vettem illóolajat, füstölőket, két nagyon cuki kis tavaszi cserepes virágot, hja elég erőlködés szagú, de talán majd valami, valamikor bejön...

Annyi mindent írnék...

De inkább megkíméllek benneteket, csak a sírás megy még mindíg, meg a nem evés, nem alvás, délután ki kellett hívni az ügyeletet, mert be állt a derekam, ordítós, levegőt sem kapós fájdalmak, és nem keresek összefüggéseket inkább...

Eltellt két hét, és én még mindig nem fogom fel...

Leltár...

Hiányoznak a szavak, amiket neki mondtam

Atyaúúúristen

A mai nap után konkrétan hupililát okádok....

Kellene nekem egy titkos hely, ahol (torkom szakadtából ordithatok egész nap) le írhatok mindent, ahogy jól esik, amikor jólesik, ahová összegyűjthetem az összes emlékem, kéjpem, a zeneim, idezeteim, fiszem-faszom gondolataim, ahová csak úgy odahányhatom ha mérges vagyok, hogy sírok, hogy nevetek, hogy szeretek, álmokat, terveket, kriksz-kraksz rajzokat, ahol nem kell viselkedni...

Nem érdemlem meg, hogy ilyen napjaim legyenek, mint a mai...