2017. február 27., hétfő

Ahogy a dolgok vannak

Amire büszke vagyok, hogy melóban nem bőgtem, még a wc~ben sem, amire nem vagyok büszke, ahogy kinézek... Reggel már röhögni is tudtam magamon, hogy nincs az a korrektor, ami ezt elfedi, de tök őszinte leszek leszarom.

Amikor Apu meghalt, valahol olvastam, hogy a gyász egy idő után átcsap önsajnálatba, mi lesz VELEM(!!!) nélküle stb. És valahol ennek a határán vagyok ide~oda billegve, tagadás, düh, emlékek, mit kellett volna jobban, másképp, és hát ja...  Van önsajnálat is.

Nem tudok mit kezdeni a hiánnyal, a bent maradt érzésekkel, a megmaradt idővel. Legtöbbször csak ülök és várok, azt még nem tudom mit, az estét, a holnapot.

A hétvége durva volt... Nem mentem sehova, nem beszéltem senkivel, este felhívtam Katonát, mert rájöttem, hogy egész nap meg sem szólaltam... És hát kábé a vasárnap is így telt... És igen, tudom, menni kell, meginni egy kávét valakivel,  lefoglalni magam, de nincs rá igényem, aztán amikor ülök a kanapén és várom a 'valamit', igazából érzem, hogy nincs ez jól. És igen tudom idő....

És akkor vagyok olyan állat, hogy  elmegyek a lakógyűlésre, pedig annyiszor megfogadtam, hogy soha többé... Á, hagyjuk is! 

2017. február 24., péntek

Are you nyomorék?

Általában nem érzem magam elveszettnek, de hogy most nem hogy elveszett de életképtelen vagyok...

Hogy az élet mennyire szép, vasárnap este behívták Katonát... Négy nap lövészet, két hét határ (köszönjük), és én már szerdán nem bírtam és mondtam, hogy elmegyek hozzá, mert a lövészet itt van 80 km~re, és utána két hétig messze~távol~el, és először majdnem rossz vonatra szálltam, aztán majdnem rossz helyen le, aztán végig fogni kellett a kezem, mert annyira megkönnyebbültem, hogy ott van mellettem, hogy azt sem tudtam merre vagyok fejjel előre, amerről szorította a kezem arra mentem. Mint egy fogyatékos...

Én nem is tudom, hogy lett péntek...

A munkába is csak létszám voltam, és valami hihetetlen, hogy hogyan tud működni az agy, mert nem basztam el semmit, amikor kellett, amikor nem volt védőháló, hirtelen működött... Komolyan döbbenet.

Én ezzel a hiánnyal nem tudok mit kezdeni, olyan érzés, mintha egy farönkkel átütötték volna a mellkasom és ott abban a lyukban csak így kóborolnak érzések, emlékek, gondolatok, a nagy büdös semmiben. Nem megy bele a fejembe, hogy nincs, egy hete itt volt! és amúgy most hol van?  A lelke, a tudata, hol? 

2017. február 21., kedd

A nincsről

Hát... Semmi nincs... Mennek bele a szemembe az üres képek. Nincs ott az ágya, nincsenek ott a tálkái, nincsenek ott a játékok, nincs ott Ő... Sehol sincs... Közben meg vannak a rutinos berögzült mozdulatok, nyúlnél, szólnék, adnám, vinném és akkor megint ott a nincs. És az agyam valami elbaszott ötperces memóriával dolgozik, mert ahogy magamra szólok, a következő mozdulat már megint ő lenne.

Ma inkább haza küldtek melóból, tegnap meg simán csak elájultam, nyilván én vagyok a hülye szombat reggel óta nem ettem.

Baszdmeg ez szörnyű! Néha a parkettát kocogtatom mert hiányzik a kis lépése is...

2017. február 18., szombat

.

Ezen a földön mindig búcsúzni kell...
De soha ne félj!  Minden életedben ott leszek én is!!!

2017. február 15., szerda

Életünk, egy kibaszott burleszk

Én tényleg nem akarom hangosan kimondani, hogy 2017 is épp olyan köcsög év lesz, mint 2016, de hogy eléggé úgy néz ki...

Hétfőn még a szombati ivászatot nyögtük, mert szerintem mi már ehhez öregek vagyunk, de hát semmi baj, kell ilyen is.

Kedden arra estünk haza munkából, hogy Süti kapkodja a levegőt, a mellkasa tiszta ödéma.. Nyilván öt orvosból egy sem vette fel a telefont, így kölcsön kocsival (és lejárt jogsival) irány az állatkórház... Megint úgy indultunk el, hogy..Kapott vízhajtót meg antibiotikumot, kritikus éjszaka lesz azt mondták, egész éjjel forgatni kellett, hogy nehogy megfulladjon alvás közben...
Azóta jobban van.

Tegnap este hívott Katona, hogy nem tudnak elém jönni a Zebbel, mert 'valami van a zárral '... Hát a valami van a zárral, az konkrétan azt jelentette, hogy elindultak elém és bent ragadt a kulcs, ajtó zárva, kulcs se ki, se be... Mondtam már, hogy nyolc ponton záródó biztonsági ajtónk van? 

Én tulajdonképpen már csak röhögni tudtam, mert ez mi?  De tényleg.
Mondjuk amikor még két órával később is a lépcsőház kövén ültem és tudatosult, hogy bent van Süti összes gyógyszere, már nem annyira volt vicces, mert oké alszunk valahol, meg lesz majd valami, de a gyógyszerek kellenek... Tízre bent is voltunk, és nem, nem akarod tudni mennyibe került ez a két este...

2017. február 12., vasárnap

Hetem

Nagyon szomorú, nagyon fáradt volt a múlt hét, ideges kapkodásba, meg nagy sírásokba ment át minden nap...

Borzasztóan keveset aludtam, és csak abban tudtam bízni, hogy nem baszok el a melóban semmit, mert most ott is totál puskaporos a hangulat, bolhából elefánt csinálás van, meg nettó agyfasz... Közben dobált a hét ilyen 'jóságokat', hogy R belém áll, és nem tudok ezzel mit kezdeni, közben küzdök azért hogy mindenre, mindenkire, mindenhol legyen idő, hogy Sütinek jó napjai legyenek, hogy Katona ne azt érezze, hogy egy (max) 30 %~os idegroncs van mellette... Fogalmatlanul csak megyek és csinálom, és ijesztően üres vagyok...

Néha már sírni sem tudtam, csak erőltetett hüpögés volt, (mondjuk amikor igen, akkor nagyon), és szombaton sikerült annyira lerészegedni, amennyire talán úgy tíz éve nem, és igazából az sem volt jó ... Nem jó semmi, elromlott minden, rosszul csinálom a dolgokat, de nem tudom hogyan kellene jól... Nagy mély szomorúság van!

2017. február 10., péntek

Very nice

A nap, amikor Katona arra jön haza, hogy ülök az előszobában a földön ölemben a Sütivel, és reppelem neki a gangstar's paradise~t...  :D

Azt mondja kicsit kezd aggódni értem...

2017. február 6., hétfő

Pofonofon

Esküszöm nem rázom a pofon fát, mégis kapom rendesen...
Tegnap megint akkorát adott az élet, hogy azóta is csak nézek magam elé, és felváltva mondogatom, hogy nem hiszem el/atya~úr~isten...

Múlthéten megkért R, hogy ugorjak be az önkormányzathoz, kérjek neki egy nyomtatványt másnap, én meg megkértem, hogy írjon rám, mert el fogom felejteni, mert szét van kúrva az agyam, és papírcetlikből élek, ami nincs felírva, amiért nem szólnak rám, azt elfelejtem.
És akkor ő nem írt rám, én meg persze elfelejtettem, bocsánatot kértem stb. Snitt, tegnap felhívtam, és akkor ő magas cé~ről indítva a fejemhez vágta a nyomtatványt, hogy elfelejtettem...  Esküszöm egy fél percig azt hittem viccel, de nem...

És akkor próbáltam szépen elmagyarázni, hogy baszki, hát hetek óta csúszok a taknyomon, direkt kértem dobjon egy üzit, hát elfelejtettem... De nem, nem volt elég, mondta~mondta és mondta... És akkor nálam elkattant valami, és mondtam, hogy akkor szerintem most tegyük le a telefont, mert ezzel én most nem tudok mit kezdeni, nincs rá kapacitás...

Szerintem többet nem beszélünk...  Öt év véd és dac szövetség...

Két hónapja Gé, most R...

Nem tudok mit mondani.

2017. február 2., csütörtök

Test és lélek

Mióta Süti beteg egyre többször jut eszembe a Mama, meg Apu utolsó pár hete, hónapja (Anyuét szerintem nagyon mélyre dugta az agyam, mert alig emlékszem valamire, csak a nap él bennem élesen, amikor meghalt).

Kísértetiesen sok a hasonlóSág, a fázisok, az állapotok, de még a gyógyszerek is... (Süti két olyan ember gyógyszert is kap, amit Mama és Apu is kapott)

Igyekszem nem sajnálni magamat, de nem mindig megy, mert nem értem mit akar az élet azzal megtanítani, hogy már negyedik alkalommal teszi próbára a lelkem ugyanazzal a feladattal...

Mert hogy a halál az mindig nehéz, de nem mindegy a hogyan...

Persze mondják az emberek körülöttem, hogy de hát tudtad, hogy nem fog örökké élni... Nyilván, amikor haza hoztuk és ott rosszalkodott a kis vanília illatú bundájával, nem arra gondoltam, hogy mikor és hogyan fog elmenni, és hazudnék ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam rá, hogy egyszer majd nem lesz, csak tudod, ha azt láttam volna, hogy tisztességel megöregszik, megőszül a kis bajsza, egyre többet alszik, kevesebbet mozog, évek alatt kis 'öregember' lesz a gazfickóból, akkor azt tudnám most mondani, hogy elfogadom, ez az élet rendje, de nem így történt.

Amikor azt mondtam, hogy megbánás nélkül öt évet adnék az életemből, hogy csak öt percig beszélni tudjon, én azt teljesen komolyan gondoltam... Mert bele döglök, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy mi történik, a tudat, hogy ő ezt most nem érti, hogy vajon ő is fél? Hogy tudja vajon, hogy minden érte történik, hogy amikor belenyomom azt a keserű gyógyszert a szájába, azt azért csinálom, hogy utána jobb legyen? Hogy nem tudja elmondani, hogy mennyire fáj, hogy esetleg ő ezt már nem akarja...

Beszélek hozzá sokat, kértem, hogy 'szóljon' ha elég, de mi van ha nem veszem majd észre?

Nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy el lehet altattatni egy kutyát, mert hát ki vagyok én, hogy megítéljem? Nem, nem vagyok isten, hogy egy kis élet fölött döntsek, de láttam a Mama utolsó napjait és tudom, hogy volt az a pillanat, amikortól megváltás lett volna neki, ha többet nem fáj semmi... Mi a helyes?

Próbálom tudatosítani magamban, hogy test és lélek, két külön szó, két külön dolog, hogy Mama utolsó napján láttam a szememmel, hogy fizikailag ott van, ott van az ágyban, de amikor rá néztem, és láttam az arcát láttam azt is, hogy ő már nincs ott, mégis a temetésen nagyon ordítottam belül, hogy hagyják abba, ne tegyék le oda a sötétbe, a hidegbe...

Hónapokig nem tudtam kimenni a temetőbe, mert csak az volt a szemem előtt, hogy mi van ott lent...

Próbálok felkészülni, elfogadni, elbúcsúzni, elmondani milliószor, hogy nagyon-nagyon szeretem de annyira nagyon kevés és annyira nagyon méltatlan...