2016. november 30., szerda

Életjel!

Amúgy vagyok ám, csak nagyon halványan...

a múltheti munkahelyi lebaszás egy kicsit (nagyon) rámtelepedett, eléggé magamra vettem, főleg hogy azóta is van huzatja, meg egy~egy jól irányzott (gyomros) beszólás, ami miatt persze próbálok mégjobban, meg mégtöbbet, hát nyilván fáradok... Kishisztissel tudok a témáról beszélni, sokat segít, hogy ki tudom mondani valakinek, és nyilván én is érzem, hogy túl sensitive vagyok, három hete csak röhögtem volna rajta. Mindegy, jövő héten szabin leszek, úgy tervezem, az orrom sem dugom arra!

Amúgy van jó is, Süti jól van, amióta vissza kapta az erősebb gyógyszert, újra kinyílt, igényli a társaságot, a játékot, többet mozog, eszik szépen, boldogság!
Meg az is, hogy itthon volt Katona, jó hát csak másfél napot, de itt volt, jó volt, beszélgettünk sokat, és kicsit őt is megbaszta most a munkahely, de átrágtuk, láttam jól esett neki, kapott megerősítést, meg előnévnapi ajándékot :) és pénteken jön is haza, és lesz forraltborozás, pihenés, szeretés, minden!

Holnapra meg az a harci feladatom, hogy vegyek a gyerekeknek mikulás ajándékot, mert a csipet~csapat egyik felének a postás viszi a szajrét, és nem akarok úgy járni, mint tavaly, hogy a fél postát le kellett fizetni, hogy időben odaérjen a cucc!

Szóval nagyjából minden oké!!!  :) (a többit meg leszarom)

2016. november 25., péntek

Jajmár!

Negyedik napja tartó masszív gyomor idegem van...

Reggel felkelek, egy darabig minden oké (kábé tíz perc), aztán indul a buli...

Nyilván, feszült vagyok, meg ideges, és rohadt jó lesz ha hétfőn végre haza esik Katona,  mert ilyen gyomorideggel nem lehet normálisan létezni az biztos, de akkor is mi a fasz...?

Tegnap már ráfogtam a kávéra, biztos túl pörget, egész nap nem ittam koffeint, amitől meg plusszban hisztis is lettem, eddig nagyon fasza ez a hét...

2016. november 22., kedd

Amikor keddre esik a hétfő

Olyan lebaszást kaptam tegnap melókába, hogy kábé fél év után először sírtam munka miatt...

Múlt csütörtökön nyilván minden gondolatom ott járt, hogy mi lesz Pesten, mit mondanak,  jaj oda érünk e időben stb.
De nem éreztem úgy hogy nem tudok a feladataimra koncentrálni, hát erre kiderült, hogy az egyik rendelésnél megszaladt a kezem, és igen, figyelmetlen voltam, és kértem három olyan terméket, ami amúgy nem igazán fogy, és van raktáron is, hát ne szépítsük, elbasztam.

Olyan sírógörcsöt sikerült produkálni... Mert nem jellemző, hogy ha bármi magánéleti bajom van, akkor átmegyek hülye lányba, és amúgy nem is akkora dráma ez az egész, csak hirtelen azt éreztem, hogy elfogyok, hogy annyi felé próbálok maximális teljesítEni, és nem szokott ezzel baj lenni, most meg mindenhonnan jön a szar...

Végállomás

Hát... Szóval pénteken megjártuk Pestet, az Áhok~ba voltunk, Vajdovich dokinál, ő így magyarországon a legjobb...

Készült egy hasi ultrahang, volt egy vérvétel, egy röntgen, és vettek citológiát a fájó csomóból meg a nyirokmirigyéből... Ezer millió darabra tört a szívem... De tényleg, nekem ott pénteken meghalt a lelkem...
Amíg várni kellett az eredményekre, jött négy kutyus, ahogy beszélgettünk, ők már kemóra jöttek... És én ott ültem és sírtam értük, a gazdikkal, elég borzasztó állapotban voltak...

És akkor meglettek a mi eredményeink, szörnyen kijózanító volt... A nyirokmirigyben egyáltalán nincs nyirok csak rák, a fájó csomó pedig egyfajta csont rák, nagyon rossz helyen, nagyon mélyen, valószínűleg nem műthető, ez csak akkor derülne ki, ha felvágják....
Elmondta a doki, hogy a nyirokmirigyet ugyan el lehetne távolítani, és kemo meg sugár, de ez annyira agresszív, hogy nagy eséllyel nagyon hamar újra előjönne valahol, a döntés a miénk, és szóljunk vissza hétfőn, mondtam hogy a döntés az itt most meg is született, ennek nem teszem ki szegényemet az teljesen biztos!

Megbeszéltük a továbbiakat, gyógyszer, immunerősítő, vitamin stb.

Süti amúgy nagyon ügyes volt, a kocsiban is kis türelmesen ült az ölemben, okosan hagyta magát, és hát nyilván megint bebódították, de ébredés közben sem volt semmi hiszti.

Nem akarok arról írni, hogy vagyok, (szarul) mert nem rólam szól, de nagyon nehéz... Mert már nem tudok többet tenni, elfogytak a lehetőségek, már csak annyit tudok tenni, hogy amíg itt van velünk, boldog legyen, és ezért mindent.

És csak azért írtam le ezt is, mert annyian követitek végig, hogy hogyan alakul a kis szaros sorsa.

2016. november 17., csütörtök

2016. november 15., kedd

Van abban valami szomorú... (hosszú lesz)

Nálam amúgy az a forgatóköny probléma megoldás ügyben, hogy bebasz a ménkü, sokkot kapok, toporzékolok és/vagy hisztizek egy sort, aztán kitalálom, hogyan oldjam meg.

De azért van valami végtelenül szomorú abban, hogy a 'családom' (ja, így idézőjelben), a kisujját se mozdította, amikor azt mondtam, pestre kell menni Sütivel...  Itt van három ember, négy autó, és baszdmeg senki nem mondta azt, hogy elviszlek.
(felmerülhet a kérdés, hogy miért nem kérem kölcsön az egyik kocsit, és megyek fel én Sütivel, és hát az van, hogy nem adják oda egyik kocsit sem, bár ezen már nem is matekoltam, mert nincs az az úristen, hogy én Pesten vezessek, hiába tíz éves a jogsim, nem menne).
Jó, hát van bé~cé~dé~zsé terv, akkor kitaláltam, hogy hát van  nekem egy unokaöcsém, ott lakik, totál rugalmas a beosztása, mindig, mindenkinek, minden szarát megoldja, biztos segít annyit, hogy elvisz A~ból B pontba! Nem, nem segít...

Na mondjuk itt úgy nézett ki, hogy meg is bukott a mutatvány, mert a hülyelány, ahelyett, hogy megnézte volna a térképet, kétségbeesetten itt kér segítséget, hogy hogyan is lehet tömegközlekedni a két pont között... 
És esküszöm már itt anyáztam, hogy amilyen 'kegyes' hozzám mostanában az univerzum, az a minimum, hogy vonat, metró, villamos, hév, helikopter és nasa űrhajó is kell az úthoz, erre mikor írjátok... (mégegyszer tök köszi mindenki). És akkor a terv kész, taps, virágot az öltözőbe :)

Vasárnap a barátnőm át hívott ebédelni, kérdezi mit sikerült összehozni, elmesélem az egész sztorit, és akkor simán mondja, hogy akkor vesz ki szabit, és elkísér minket... Óóó! Annyi rosszat kaptam a napokban, hogy hirtelen azt éreztem, hogy meg sem érdemlem a jót, azt, hogy eljönne, segítene, és akkor mondtam Neki, hogy ezt nem fogadhatom el, szó se róla, aztán felhívta a figyelmemet, hogy kutyával még egy nyamvadt vécézést se fogok tudni majd megoldani :) és akkor megadtam magam, a pisilés nagyon fontos tényező :)

És akkor hétfőn kértem időpontot, kedden meg szóltam a melóhelyen, hogy kellene péntekre egy szabi, mert az van hogy. És akkor az történt, hogy ma arra mentem be dolgozni, hogy a csajok leültettek, és közölték, hogy a lófaszt megyünk mi vonattal, A.  bevállalja az egész napot, Kishisztis meg elvisz minket kocsival.......

És akkor én nagyon nagyon elkezdtem sírni, hogy hát de ez most komoly?
A 'családom' le se szar, nem segít, és baszdmeg rajtuk kívül viszont mindenki!!?

Van ebben valami végtelenül szomorú...  (ami miatt nem alszok, nem eszek, csak kurvára sírok!)

2016. november 14., hétfő

Belém szorultak...

A szavak is, meg a gondolatok is, pedig annyi mindent tudnék/szeretnék írni, de így estére már beszélni sem tudok :)

 (Isteni szerencse, hogy múlt héten szabin voltam, és ennek a hétnek aránylag kipihenve futok neki, mert durva lesz.)

2016. november 13., vasárnap

Pesti lányok, help!

Mennyire körülményes a délitől az Örs vezér tér környékéig el tömegközlekedni?

(nehezítő tényezők: zéró hely ismeret, egy nagy hátizsák, és egy kis kutya)

2016. november 10., csütörtök

A szervezettségről!

Szóval az volt, hogy úgy ment el Katona hétfőn, hogy majd pénteken jön... aztán tegnap szól, hogy majd két hét múlva jön, én meg lemondom a wellnesszt meg minden (viccelek~viccelek), erre most hív, hogy holnap kettőre itthon van :)

Szóval az van, hogy egész héten szartam az alkotmányra... Úúúszik a lakás, és amikor tegnap szólt Katona, hogy nem jön, végképp elengedtem az egészet, hát (ej rá érünk arra még) itt a hétvége, szépen a magam tempójában, majd csak végzek...

De hogy erről is a honvédség tehet... :)

Szóval újratervezés, akció terv szerint holnap hajnalban kelek, hamar gyorsan mindent megcsinálok oszt jól van ez így!

2016. november 9., szerda

Abszurdisztán!

Én mondjuk délután ötig azt hittem, Trumppal kimaxoltuk mára a szürreális történéseket, nyilván tévedtem...

Arcom, amikor a nagynéném felhív, hogy lenne e kedvem vele hétvégén wellnessezni... Nekem?  Vele? Wellneszezni? Wtf?

Közben kiderült, hogy valahol lefoglalt, és kifizetett egy hétvégét, de a nemtudomki nem tud elmenni és ezért..... És hát hirtelen nagyon tudtam örülni, hogy Katona nem jöhet haza hétvégén (ja, hát reggel szólt, hogy majd két hét múlva tali... Öhm, említettem már, hogy imádom a honvédséget?),  ezért be tudtam dobni a 'Süti kártyát', hogy nem tudom és nem is akarom itthon hagyni a gyereket :)

Aztán amikor letettük a telefont, kurvára elkapott a röhögés, hogy vagy a hétvége volt kurva drága, vagy a nagynéni ennyire kétségbeesett, ha már csak én maradtam akit elhívhat :) esküszöm, még a könnyem is kicsordult, hát ez világi!

Nem, nem vagyunk jóban már pár éve, jól érzed.

Pf...

47 perce ülök egy már megnyitott de még mindig üres e-mail fölött...

Már azt sem tudom mit akarok kérdezni, hirtelen értelmetlennek tűnik minden kérdés...

Bepötyögöm, vissza törlöm, újra fogalmazom, nem jó, töröl, villog a kurzor, hogy mi lesz már... Jajistenem...

2016. november 7., hétfő

Szabadság!!! Szeretem???

Mivel rohadt sok szabim van, ki vettem egy hetet most, a másik felét meg majd december elején... Hát... Nem vagyok tőle boldog...

Amikor utoljára szabin voltam, éppen csak nem hülyültem meg... Túl sok szabad idő~túl sok kattogás... Hülye mérleg vagyok.

És akkor ma reggel felkeltünk, Katona visszament a felkészítőre (na majd erről is írok...), majd hétvégén jön, becsuktam mögötte az ajtót, és már jött is a gombóc a torkomba/gyomromba... Nem jó mostanában magammal lenni...

Persze, tudom foglaljam el magam, és igyekszem is, meg van egy csomó dolgom itthon is, meg egész héten orvoshoz futkosok Sütivel...

Na ez is... Szóval nem írtam, de hogy ugye van a dokink, aki műtötte, de voltunk a megye legjobbjánaknak kikiáltott dokinál, aki baszdmeg akkora csalódás volt mint egy ház, és akkor maradtunk a mi dokinknál, és nem a 'beszólása' miatt, de holnap megyünk egy  harmadik dokihoz... Mert azt látom, hogy nem tudja mi van... Megrekedt , fájdalomcsillapító és szétteszi a kezét... Nincs normális kommunikáció...  Kérdezem folyamatosan, hogy hogyan tovább, erre mit mond?  Majd ha odaérünk a hídhoz, megbeszéljük hogyan menjünk át rajta... (ezt így szó szerint) hát de könyörgöm, hol az a (kibaszott) híd, mikor érünk oda, és egyáltalán?  Napok sora telik el úgy, hogy nincs jól a gyerek, meddig várunk? Vagy mire?

És esküszöm, ha azt mondaná, hogy nézd, ez a maximum, amit ennek a kiskutyának ki lehet bulizni, ennél jobb nem tud lenni a helyzet, akkor azt mondanám, hogy oké, elfogadom és próbálok ennek örülni, hogy lehetne rosszabb is, de hogy nincsenek válaszok, és amíg ott villog a kérdőjel, amíg lehet, hogy van felfelé, amíg nem mondja azt hogy ne reménykedjünk valamiben, addig én pont leszarom a hídját.

És teljesen tisztába vagyok vele, hogy beteg, és tudom, hogy ebből nem lehet meggyógyulni, de azt nem tudom, mert senki nem mondja, hogy lehet ezzel együtt élni, valameddig, akármeddig? Tudok érte tenni mégvalamit, akármit?

És amikor ma próbáltam újra kérdezni, hogy hahóóó...annyit mondott, hogy bízzak benne... Nincs információ, nincs eredmény, nincs bizalom...
Szóval holnap egy újabb istenné magasztalt dokihoz megyünk...
Aztán ha ő sem akkor marad az mr, ami alig drágább, mint egy kisebb afrikai ország éves költségvetése, meg egy pesti szaktekintély...

Szóval csak azt akartam nektek elmesélni, hogy a héten szabin leszek...

2016. november 2., szerda

Rulzik a jókedv... (not)

A hosszú hétvége csúcspontja kétségtelenül az volt, amikor 'átköltöztem' Katona régi telefonjába, jelentősen javított az életminőségemen. Új telefon elnapolva (hónapolva), tetemes orvosi költségek a láthatáron. (Sütinek)

És hát így ennyi, amit a hétvégéről el tudok mondani...  Gondolkoztam nagyon sokat, nagyon sok mindenről, nyilván marha jót tett a lelkemnek...

Végigrágtam a Gé~vel való utolsó levelezést, amúgy kétszer futottunk össze azóta, elcsapta a fejét, nem köszönt...

Nővéremmel a lámpás sztori óta most először beszéltem, de minek...?

Rengeteget beszéltünk Katonával Sütiről, napról~napra bele döglök... Ülök mellette és csak kérdezem, hogy mit csináljak még, mit segítsek, vagy hogy?  (esküszöm öt évet adnék az életemből, hogy ötpercig beszélni tudjon, és elmondja!)

Valahogy elromlott minden... És amikor ilyen van, mindig azon gondolkozom, hogy mit és hogyan rontottam el én, hogy ennyire nagyon nem működik semmi?

A hab a tortán egyébként az önbecsülésem rommá zúzódásában az volt, amikor a Süti dokijának azt sikerült mondania a szájával, hogy ugye tudom, hogy minden betegségnek lelki oka van... Biztos nem akart bántani, de én ezt úgy fordítottam le magamnak, hogy rossz társa vagyok, nem szeretem eléggé, ilyesmi... És persze, tudom, ne vegyem a szívemre, de azóta sem tudom kiverni a fejemből, pörgetem vissza az éveket, az emlékeket, hogy mit csináltam ennyire rosszul, hogy ez lett a vége?

Úgy érzem magam, mint aki megbukott a létező összes vizsgán... Süti, tesóm, Gé... Izgatottan várom, mikor, hol, kinél baszok el mégvalamit...