2017. szeptember 11., hétfő

cruel intention

Hát sziasztok! 

Nagyon drágák vagytok,  hogy aggódjtok  értem,  vagyok csak éppen semminek semmi értelme,  olyan zavaros minden, idióta módjára tök  szégyenlem ezt az egészet, ami velem történik, és néha még magammal  sem  akarok beszélni róla,  hátha attól megszünik  létezni,  amit érzek.

Egy teljesen szürreális és beteg 'játékot' játszok,  játszunk,  de nem igazán van más  választás...   nagyjából bajban vagyok az élet minden területén...

Az úgy kezdődött,  hogy a szakítás másnapján, bementem dolgozni,  szó szerint azt sem tudtam merre vagyok arccal elöre, nem a mozdulat nincs meg,  hanem konkrétan az egész nap kiesett,  és csináltam egy laza 150 ezer forintos kárt...

Így azt,  hogy albi gyorsan buktam  is...  Jó,  van bé meg cé terv, első körben arra gondoltam, hogy amíg összeszedem magam anyagilag, vissza költözök Papahoz a régi szobámba, a többit meg majd kitalálom...  Kábé meg is nyugodtam, amíg a 'család' be nem közölte, hogy meg ne próbáljam, mert tönkre teszem a Papát, mert az ő idegei már rendesen oda vannak, és mindenen izgul meg aggódik, és valahol tökre igazuk van, nem kellene felzaklatni az ő kis életét, bár nem gondolom, hogy nem tenne neki jót az hogy lesz társasága, lesz aki főz rá, gondoskodik róla, de oké értem, és nem lehetek önző. Csak hogy akkor éppen hová?

És akkor nagyon sírtam, hogy hű... Wow, hajléktalan leszek, hát mégis mi a faszt tudok csinálni, és akkor Katona mondta, hogy ne legyek már fasz, nyilván nem rak ki az utcára, segít mindenben, maradjak amíg kialakul, hogy mi lesz, amíg összeszedek egy kis pénzt, és akkor legyünk addig ~lakótársak~.... Ezzel az erővel mondjuk nyugodtan le is lőhetett volna a picsába, mert az kábé csak egyszer fáj... Lakótárs... (geci).

Négy óra bömbölés után elfogadtam az 'ajánlatot', másnapra meg még egy kicsit meg is nyugodtam, hogy vele lehetek, láthatom, szól hozzám, mert én még nem tudnék innét elmenni!  Mármint tőle.... Én nagyon szeretem, és hogy lehetne az, hogy többet nincs itt mellettem?  (aha, tudom).
Az első pár napból csak annyi rémlik, hogy iszonyat zavarban vagyunk mind a ketten, egyikőnknek se volt még soha lakótársa (jesszusfasza), most akkor mi fér bele, mi nem, hogy kell ezt csinálni.... Én szinte egyfolytában sírtam, sírok, hogy baszdmeg mi ez? Ő meg tök kedvesen vigasztal stb.
És akkor  napok alatt ez átcsapott, valami elbaszott kegyetlen játékba.... Együtt alszunk (nem, szex nincs), együtt megyünk vásárolni, főzök neki stb. Néha ijesztően olyan, mintha együtt lennénk, csak nincs szex, testi érintkezés, aztán persze jönnek a kijózanító felismerések, például amikor később ér haza munkaból, mint ahogy szokott, már nem kérdezhetem meg, hogy hol volt, vagy amikor felkapom a kulcsom és elszaladok (világgá) a Sütivel közös padunkhoz sírni, már nem szól utánam, hogy hova mész, mikor jössz..   Mert ugye lakótársak... És hát hogy? 
Nem igazán tudom megfogalmazni, azt ahogy vagyunk, de hogy iszonyat beteg ez a dolog, tudom, hogy nem jó, hogy nem épít a helyzet, de...  De mit csináljak?

Közben a 'családom' kitagadott, nagyjából mert elmondtam, hogy felnőtt vagyok, és hogy nem csak nekik szabad mindent, és ha én azt mondom hogy 'nem' akkor azt tessék tiszteletben tartani, én is tiszteletben tartom, amit ők mondanak, vagy kérnek, akkor legyen igazság, próbálják ők is elfogadni ha valamiben nem értünk egyet, hogy mindenkinek lehet más véleménye.... Igazán jól esik amikor köszönés nélkül elmennek mellettem az utcán... (például)

És akkor ugye itt állok mindjárt 35 évesen, és egy nagy rakat szar vagyok... Erősen próbálom felidézni, hogy hogy a faszomba éltem ezt túl négy éve, Big után... Hogy egy kilenc éves kapcsolat ment a levesbe, és ott álltam, hogy akkor most mit csináljak...??? Arra emlékszem, hogy hetekig csak azért keltem ki az ágyból, mert Sütit le kellett vinni sétálni, meg arra is emlékszem, hogy megbeszéltem vele, hogy akkor mi ketten leszünk egymásnak, mi leszünk egy kis család, és majd élünk boldogan... Persze nagyon reméltem valahol legbelül, hogy nem így lesz, és aztán nem is így lett...  De már nem vagyok 31 éves, és már nincs itt Süti sem... És már nem is remélem, hogy lesz majd egyszer normális életem, férjem, gyerekem, családom... Ezt a vonatot lekéstem, és azt is megbeszéltem már magammal, hogy lehet, hogy ez így lesz jó, mert kurva nagy luxus, az én szívemmel, bárkit is megszeretni és közel engedni magamhoz, mert ez a vége, mindig ez a vége, hogy aztán nagyon fáj, hogy beledöglök, és ha mindenkit távol tartok, és senki nem szeret, és én se szeretek senkit, akkor majd jól nem fog többet fájni, mert megelőzőm a bajt .

Kértem időpontot a pszicho nénihez, akihez régen jártam, de a legnagyobb jóindulattal is november 22.... Kösz, addigra megleszek magamtól is....

Annyira félek, attól hogy mi lesz, hogy végül a jósnőhöz kértem időpontot, egyrészt már mit tud mondani, hogy mi történik, amin én meglepődök, másrészt meg valaki mondjon már valamit!  Van még utam? 

Nagyon nehéz úgy élni, ha senki nem szereti az embert...

2017. augusztus 20., vasárnap

Augusztus 20

A Himnusznak annál a soránál, hogy 'balsors akit régen tép...' feltettem a kezem... Mind a kettőt!

Ijesztő amiket érzek

2017. augusztus 15., kedd

Leltár2017

Elvesztettem:
~Sütit
~Katonát
~a barátaimat
~az otthonom
~a hitem
~az önbecslésem
~az álmaim
~célokat
~a reményt
~magamat

2017. augusztus 14., hétfő

Game over


Ennyi volt... 

Veszteségeim...

A pillanat

A pillanat, amikor leírom, hogy nagylelkűen úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy letelt az egy hónap, és két perc múlva rámír, hogy akkor este beszéljünk.... Időzíteni tudni kell!

2017. augusztus 13., vasárnap

Helyzetjeli

Nem igazán tudok mit írni, mert az van, hogy semmi sincs, ami akár azt is jelenthetné, hogy megnyugodtam, vagy hogy jobb a helyzet, de szerintem inkább csak vihar előtti csend.

Katonával is úgy vagyunk, hogy sehogy... Tegnap kábé négy órát ültünk egymás mellett egy kurva hang nélkül, és én közben nagyon gondolkoztam, hogy régen miről tudtunk annyit beszélni, és most miért nem tudunk... Az egy hónap mondjuk letelt, elegánsan úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna, igazából semmi nem változott ebben az egy hónapban... Hogy mi lesz?  Jó kérdés...

Munka: Hisztissel se változott semmi közöttünk, nem beszéltünk a dologról, úgy érzem, hogy azt várja én vegyem elő a témát, hát... Nem fogom... Ja tudom, tiszta dedó, meg okos enged, de hogy egy pár napja úgy döntöttem, ha neki van problémája, akkor ezt akarja ő megoldani, mert ő csinálta meg a cirkuszt, igazából a mai napig nem tudom, hogy miért, és ha én megtettem az első lépést, és rákérdeztem, és ő elhajtott engem, akkor nehogy már nekem kelljen házhoz mennem másodjára is a lófaszért!

Kellene, hogy ezek most fájjanak, de igazából nem érzek semmit... Bánt, néha sírok egy picit, de nem szakad ki a lelkem... Egyenlőre... Aztán lehet, hogy egyszerre beüt majd az egész, és összeomlok a picsába...

Szóval ez van, semmi!